Élet a kulisszák mögül: 1. rész: Az előzmények

- Sok sikert Fernando! – mondtam még egy utolsó bíztató mondatot Fernandonak az időmérő edzés előtt.
Sziasztok! Angel vagyok. És igen, jóra gondoltok. Fernando Alonso boxában vagyok éppen és nemsokára kezdődik az időmérő edzés. Éppen Németországban vagyunk, az idő gyönyörű, napsütéses, esőfelhő nincs az égen.  Na de nem vagyok én meteorológus, inkább hozzáfognék a történetemhez.
Már két éve járok ki folyamatosan a Forma-1-es helyszínekre Fernandoval. Félreértés ne essék, Fernando nem a barátom, hanem az unokatestvérem. Hát igen. Nehéz a helyzetem. Nem arról van szó, hogy nem szeretem az unokatestvéremet, vagy éppen nem szurkolnék neki, csak van pár olyan személy, akiket szívesebben látnék a dobogó tetején, mint Fernandot. Itt van például Sebastian, a Red Bull boxban, akiért élek-halok, de ezt Fernando előtt tagadom. Életemben egyszer találkoztam Sebbel, annak is csúnya lebőgés lett a vége. Hogy mi történt? Erről elég ciki beszélnem.
Abban a pillanatban, amikor először megláttam Sebet, zavarba jöttem, még menni is alig bírtam. Addig minden szép és jó volt, amíg Fernando bemutatott minket egymásnak. Utána jött a gond. Annyira szerencsétlen voltam, hogy majdnem hanyatt vágódtam, csak Fernando szemfülességének köszönhettem, hogy elkapott és nem kerültem közelebbi kapcsolatba az aszfalttal. Most ezek után gondolhatjátok, hogy mind Sebet, mind a Red Bull Racing istállóját nagy ívben elkerülöm. Azóta nem is láttam Sebet, csak a monitorokon.
Öt perc volt még hátra az időmérő edzés kezdete előtt, amikor Fernando odakiáltott nekem még egy utolsó mondatot:
- Úgy tűnik, hogy Vettelkéd nagy izgalomban van.
- Nem is a Vettelkém.
- Ó, dehogynem.
Erre már nem tudtam reagálni semmit, mert az időmérő edzés elkezdődött és Fernando kihajtott a boxból.
Ez után következett másfél órányi tömör izgalom. Na de nem Fernandoért izgultam, hanem Sebastianért. Tudtam, hogy egy hazai verseny nagy stresszt tud okozni. Nem először láttam Sebet hazai pályán.  A hazai pálya valahogy mumusnak bizonyult számára. De nem csak neki, hanem a legtöbb pilótának (már akinek volt hazai versenye).
1 órával később Fernando egyik szerelője, Dave jött oda hozzám. Dave-ről tudni kell, hogy 2 éve, amióta először meglátott, belém van esve. Csak ugye én ezt nem tudtam neki viszonozni. Nem arról van szó, hogy csúnya volt. Tök aranyos, szőke herceg volt, kék szemekkel, csak valahogy ez nekem nem jött be. Pedig a filmbéli szőke hercegek mindig levettek a lábamról. Úgy tűnik, hogy a valóságban nem.
- Angel! Nem lenne kedved velem a futam után meginni egy forró csokit?
- Dave, te egy nagyon aranyos srác vagy, de ha ezt most elfogadnám, akkor azt hinnéd, hogy lehet köztünk több is. És nem akarom, hogy ezt hidd, nem akarom, hogy csalódj.
- Ó, értem.
- Ne keseredj el. Találsz magadnak majd egy szőke, kék szemű lányt, aki viszont fog szeretni. – bíztatásul rámosolyogtam. Dave visszamosolygott, de láttam a szemében, hogy nagyon bántja a dolog. De nem akartam neki hazudni, attól csak rosszabb lett volna. Nem mintha nem illett volna hozzám korban, hiszen Ő 21 én 18 éves vagyok és ráadásul szőke, kék szemű is, de nem én mondom meg az érzéseimnek, hogy na, most akkor Ő tetsszen, vagy éppen Ő. Ezek jönnek maguktól.
Fél órával később véget ért az időmérő edzést. A pole-t persze nem Seb szerezte meg, hanem Fernando, de bíztató jelnek tűnt, hogy Sebi 2. lett, bár tisztában voltam a hazai pálya átkával.
- Gratulálok uncsitesó! :)
- Köszönöm uncsitesó! :) Bár tudom, hogy egy Seb pole-nak jobban örültél volna. Nem kell tagadnod, tudom, hogy így van. Egyébként ma lesz egy Forma-1-es rendezvény és örülnék, ha eljönnél velem.
- Én? Hát nem Dasha-val mész?
- Ő is jön majd, de szeretném, ha te is eljönnél velem.
- Rendben Fernando, ahogy akarod. De mit vegyek fel?
- Tudod te azt jól. Amit még tőlem kaptál Spanyolországban.
- Biztos vagy benne, hogy az jó lesz ide?
- Szerintem tökéletes lesz. 8-kor indulunk.
8-kor? Másnap futam, ez meg itt 8-kor akar „buliba” menni? Na, mindegy, Ő tudja.
Megcsörrent a telefonom. Ránéztem a kijelzőre. Na, ne! Ez Mike. Mike a volt pasim, aki nem volt képes elfogadni, hogy szakítottam vele. Pedig megbeszéltünk vele mindent, hogy miért szakítunk.
- Szia, Mike, hallgatlak!
- Szia, Angel! Őőő..
- Igen?
- Mit szólnál hozzá, ha összefutnánk valamikor?
- Mike, köztünk mindennek vége, max baráti alapon találkozhatunk, de azt meg nem bírnád.
- Hát jó… akkor… szia.
- Szia!
Sajnáltam szegényt, de hát ez van. Már nem szerettem Őt egy jó ideje, de szegény még mindig reménykedett.
- Megint Mike volt az?
- Igen.
- Szegény srác.
- Hát igen, én is sajnálom. De ilyen az élet.
- Hát igen…
Fernando ismerte Mike-ot, hiszen egy évvel ezelőtt szakítottam vele, jól tudta milyen rendes srác és Ő is tényleg sajnálta. Próbált is egyszer összehozni vele, de amikor látta, hogy én már tényleg nem akarok semmit tőle, akkor hagyta az egészet.
Mikor visszaértünk a szállodába még egy csomó időm volt, de már most nagyon ideges voltam. Azért mégiscsak forma-1-es pilóták és barátnőik, meg még ki tudja, milyen emberek közé kell mennem. Igen-igen már két éve Fernandoval járkáltam futamról-futamra, de eddig még egyszer sem vitt el semmilyen rendezvényre, pláne nem egy ilyenre.
Egy fekete dekoltált egybe részes szoknyát és egy egyszerű magas sarkút vettem fel.

- Fantasztikusan áll. – dicsért meg Fernando. – Nem hittem volna, hogy ennyire jól fog állni.
- Köszönöm.
- Na de induljunk, mert 5 perc múlva 8 óra!

Útközben végig azon gondolkodtam, hogy hogy kéne viselkednem. Még sosem voltam ilyen helyen, Fernando pedig sosem mondta el, hogy hogyan kéne viselkednem. Hiszen minek, amikor sosem voltam vele sehol. Reménykedtem, hogy nem égetem le magamat, de legfőképpen Fernandot nem.
Meglepődtem azonban, hogy Dasha nem jött velünk. Vajon mi történhetett? Csak nem összevesztek Fernandoval?
Amikor odaértünk, összeszorult a gyomrom, de már nem volt visszaút. Ahogy beléptünk, azonnal megpillantottam Sebastiant, de egyedül. Meg is lepődtem.
- Hanna? – kérdeztem Fernandot.
- Szakítottak egy hónapja. Nem is tudtad?
- Nem, kitől tudtam volna? Jól titkolta, pedig sokat szoktam olvasni róla. Mármint.. mindenkiről sokat szoktam olvasni, így róla is.. – éreztem, ahogy elpirulok.
A következő pillanatban olyan dolog történt, amiről soha életemben nem mertem volna álmodni. Sebastian odajött hozzánk.
- Felkérhetem a kisasszonyt?
- I.. igen. – makogtam zavartan.
A következő pillanatban azon kaptam magam, hogy Sebbel táncolok. A szívem a torkomban dobogott, a tenyerem izzadt.
- Jól táncolsz. – dicsért meg.
- 2 évig tanultam, ezek szerint ragadt rám valami. – eleresztettem egy gyenge kis mosolyt. – Te sem panaszkodhatsz.
- Pedig én nem tanultam táncolni. – vigyorodott el, én meg azt hittem, hogy menten elájulok.
- Angel, ugye?
- Igen. – remélem, azért nem emlékszik arra az egyetlen esetre, amikor találkoztunk.
- Áááá.. igen,emlékszem. Te voltál az a lány, aki majdnem hanyatt esett, amikor találkoztunk. Te vagy Fernando unokatestvére.
Na, tessék, ennyit arról, hogy nem emlékszik rá. A következő pillanatban Fernando lépett be a terembe Dashaval. Úgy megkönnyebbültem, amikor megláttam Őket kézen fogva.
- Pfúú…- fújtam ki a levegőt. Utána esett le, hogy kivel is táncolok.
- Mi az?
- Fernando és Dasha együtt vannak. Úgy megijedtem, hogy szakítottak, vagy ilyesmi. – nem szerettem Dasha-t, sőt egyenesen ki nem állhattam. Raqut sokkal jobban szerettem. Amikor elváltak majdnem kétségbe estem. De el kellett fogadnom a tényeket. Végülis Dasha kedves lány, csak… nem tudom, nem volt túl szimpi. De Fernando szerette, én meg akkor voltam boldog, ha Ő is az volt.
- Ugyan már. Hiszen szeretik egymást.
- Tudom.
- Ja persze, tényleg. Neked nem kell Őket bemutatni.
- Hát nem. – eleresztettem egy halvány mosolyt. Seb visszamosolygott rám és majdnem elájultam. Megint.
- Elkérhetem a kisasszonyt? - Hallottam egy ismerős hangot.
- Persze. Addig elmegyek, iszok egyet.
- Nico! - Ugrottam a nyakába! – Már úgy hiányoztál.
Nicolas Hülkenberg, a Forma-1 világában a legjobb barátom. Imádtam. Már a kezdetek kezdetén sem éreztünk egymás iránt többet szimpátiánál és barátságnál. Fernando mutatott be neki is és azonnal jól kijöttünk egymással, sokat beszélgettünk már az első találkozásunknál is. Niconak bemertem vallani, amit Fernandonak nem.
- Na, mi a helyzet? – mosolygott rám.
- Seb felkért táncolni.
- Ő, igen, azt gondoltam. – ismét rám mosolygott.
- Hát. Beszélgetünk. De szerinted ez jelent valamit?
- Lehet.
- Nem nagyon hiszem, hogy a legutóbbi találkozásunk alkalmával nagyon a szívébe zárt volna.
- Ugyan már. Szerintem aranyosnak talál. – mosolygott sejtelmesen.
- Nico, te tudsz valamit.
- Én? Semmit. – somolygott.
Ekkor elindult egy romantikus szám. Na szép.
- Na, gyere!
Nico átkarolt én pedig hozzábújtam. Ez elég viccesnek hatott be. Jó, oké, barátok voltunk, megöleltük egymást, de azért egymáshoz bújni. Apropó. Említettem már, hogy nagyon alacsony vagyok, Nico pedig nagyon magas? Így, amikor megöleltem, szegénynek mindig le kellett hajolnia hozzám. Így ebben a helyzetben csak a mellkasához kellett nyomnom a fejemet.
- Ha ezt Seb meglátja féltékeny lesz. – ijedeztem.
- Dehogy. És különben is.. nem jártok még. Vagy igen?
- Hát nem. És nem is fogunk.
- Szerintem meg fogtok.
- Biztos, hogy nem.
- Miből gondolod, hogy nem?
- Amit már mondtam is. A találkozásunkat. És különben is. Nem vagyok egy szépségkirálynő.
- Mintha nem tudnád, hogy Seb nincs oda a szépségkirálynőkért. Tudod jól, hogy a szürke kisegereket szereti. És különben is. Gyönyörű vagy.
- Tényleg így gondolod?
- Abszolút. Tudod jól, hogy nem hazudnék neked.
- Igen, tudom.
- Most megyek, visszajött a partnered.
Seb visszatért, 2 pohár pezsgővel a kezében. Az egyiket nekem adta. Nem szoktam alkoholt inni és nem is szerettem, de nem akartam Sebet megbántani, ezért megittam.
- Táncolunk? – mosolygott.
- Persze. – válaszoltam.
Még legalább egy órát táncoltunk. Közben azt vettem észre, hogy Fernandot bántja valami. Így amikor beültünk az autóba, feltettem neki az oldalamat furdaló kérdést.
- Fer, mi a baj?
- Összevesztünk Dasha-val.
- Komoly?
- Annyira nem..csak..
- Csak?
- Elrohant..
- És nem mentél utána?
- De. Csak beült az autójába és elhajtott.
- Jaj, szegénykém. Beszéljek vele?
- Ne! Majd holnapra talán megnyugszik. Remélem.
- Biztosan. – mosolyogtam rá. Erre azért Ő is eleresztett egy gyengéd mosolyt.
Fél 11 körül értünk vissza a szállodába. Már csak arra volt erőnk, hogy lezuhanyozzunk és lefeküdjünk aludni. Szerencsére tudtam, hogy holnap csak 9-kor kell felkelnünk.