Élet a kulisszák mögül: 5. rész: Otthon, édes otthon

- Angel, kicsim, ébredj fel! Nemsokára indulnunk kell!
- Mhh...mi történt?
- Jó reggelt! Fel kellene kelni, mindjárt  indulunk.
- Jól van. - ásítottam egy hatalmasat.
Lassan kimásztam az ágyból és elindultam a bőröndöm felé..
- Várj!
- Mhh..mire? - kérdeztem még mindig álmosan.
- Gyere ide!
- Igen, itt vagyok.
- Minden oké?
- Persze, csak fáradt vagyok.
- Tegnap olyan furcsán viselkedtetek Jeremyvel.
- Tényleg? - upsz..
- Igen. Úgy néztétek egymást..
- Hogy?
- Nem is tudom..nem tudnám megfogalmazni.
- Nézd, Nico! Nem kell aggódnod. Szeretlek! Komolyan. :) De ahogy te is mondtad, nemsokára indulunk, úgyhogy fel kéne öltöznünk.
- Igen.
A felöltözés ideje alatt, a reggeli alatt, amíg elbúcsúztunk Nico szüleitől, Nico annyira csendes volt és rideg. Fájt, hogy ilyen. Még a repülőtér felé sem szólt egy mukkot sem, csak amikor végre felszáltunk és a repülő elindult, akkor eredt meg a nyelve.
- Az éjjel beszéltem Fernandoval. Azt mondta, hogy szakítottak Dashaval. Gondoltam jobb, ha tudod. - a hangja kemény és rideg volt, a hír pedig hidegzuhanyként ért. Fernando miért neki mondta el és nem nekem?
- És Fernando ezt miért nem nekem mondta el?
- Neked akarta. Csak amikor rezgett a telefonod, arra én ébredtem fel. Nem akartalak felébreszteni, úgyhogy inkább én vettem fel. Azt mondta Fernando, hogy reggel feltétlenül mondjam el neked.
- Értem. Akkor beszélnem kéne vele.
- Nyugi, ott lesz a szüleidnél, amikor odaérünk. Majd ott beszélhetsz vele. Most szüksége van rád.
- Ahogy elnézem, nem csak neki.
- Miért? Még kinek?
- Mondjuk neked. Ne légy már ilyen savanyú!
- Nem vagyok savanyú.
- De az vagy. Mi a baj, Nico?
- Semmi, csak Jeremy..
- Mi van vele?
- Amit reggel is mondtam...furcsán viselkedtetek Jeremyvel.
- Figyelj, Nico..Jeremy olyan, mintha..mintha már korábban is ismertem volna, csak nem emlészem rá. De attól még téged szeretlek. Érted?
- Értem.
- Jeremy tényleg nagyon jóképű és tényleg tetszett, de...valami olyan furcsa..
- Mi? Angel, nem értelek..
- Az a baj, hogy én sem értem magam..bárcsak érteném..
- Szeretsz?
- Igen, tiszta szívemből szeretlek. - csókoltam meg olyan mélyen, amennyire csak tudtam.
- Mondták már, hogy gyönyörűek a szemeid?
- Nem, nem igazán.
- Még Seb sem?
- Nem, emlékeim szerint még Seb sem.
- Izgulok.
- Mitől?
- Végre találkozhatok a szüleiddel.
- Jajj, nem már! Nem harapnak. Jó, mondjuk tudom milyen érzés. Az utóbbi két napban volt részem ebben az izgalomban. De nem hinném, hogy gond lenne. Azért Fernandoért aggódom.
- Már felnőtt, tud magára vigyázni.
- Tudom. De egy felnőtt ember is össze tud törni.
- Tény. De gondolom próbálsz majd rajta segíteni
- Persze. Ha kell, beszélek majd Dashaval is. Igazából egész rendes. Csak Raqut jobban bírtam. Ennyi.
- Már nem azért, de szerintem Jeremy..
- Nico! Már megint Jeremy? Felejtsd már el egy kicsit, kérlek!
- Várj már! Most nem olyan vonatkozásban akartam mondani.
- Hanem?
- Szerintem hasonlítatok egy kicsit. Mindkettőtöknek nagy az orra. - tört ki Nicoból a röhögés.
- Hülye!!! - reagáltam, bár én is ugyanúgy röhögtem. - Ha már itt tartunk.. mi lehet Sebbel?
- Nem tudom, lehet, hogy utánad sír.
- Aha, nagyon valószínű.
- Na jó, ha nem is sír, de ha tényleg tetszel neki, akkor szerintem most lelkiismeret furdalása van. Szerintem biztos bocsánatot fog majd kérni tőled.
- Ja..majd, ha a Ringen összefutok vele.
- A számod nem tudja?
- Elvileg nem. Nico..ugye nem adtad meg neki?
- Dehogy.
- Szóval, ha felhív, akkor..
- Akkor Fernando adta meg neki a számod. Hívott?
- Nem. Csak tudod, nagyon sokszor előre gondolkodom.
- Néha nem is árt. Apropó, nemsokára leszállunk.
- Nemsokára újra láthatom a szüleimet. Már hiányoztak.
- Mikor voltál utoljára itthon?
- Emlékeim szerint pontosan 2 héttel ezelőtt.
- Így érthető. Nekem is gyakran hiányoznak a szüleim.
Repülőgépünk negyed órával később landolt Ferihegyen. Már csak néhány órányi autózás és újra láthatom a szüleimet.
Budapest. Lánchíd, Parlament, Hősök tere. Országunk csodálatos és gyönyörű nevezetességei, na meg persze legfőképpen Budapesté.
- Nico! Voltál te valaha városnézésen?
- Nem, nem igazán. Tudod, nincs sok időnk rá. De egyszer elmehetünk.
- Oké, talán két év után ragadt rám valami arról, hogy mi hol van.
- Majd viszünk térképet, vagy egy GPS-t.
- Egy élő GPS-t. :D
- Nem, én a hagyományosra gondoltam.
Ahogy észrevettem, sikerült elterelnem Nico figyelmét a szüleimről. Egyszercsak megszólalt a telefonom.
- Ez meg ki lehet? Te jó ég, csak ne Seb legyen!
- Akkor legalább előbb túllesztek a bocsánatkérésen.
- Igen? - szóltam bele a telefonba.
- Szia Angel, Dasha vagyok!
- Szia, Dasha! Mi a baj?
- Gondolom már hallottad, hogy szakítottunk Ferrel.
- Igen, hallottam.
- Csakhogy én ezt nem akartam. Olyan hülyeségen kaptunk össze. Én ki szeretnék vele békülni.
- És ezt miért nem neki mondod?
- Annyira szégyellem magam. Segítenél?
- Nézd, Dasha! Ez a ti dolgotok, de úgyis beszélek Fernandoval, úgyhogy majd megemlítem neki a békülést.
- Köszönöm. Mondtam már, hogy nagyon szeretlek?
- Öhm, nem.
- Akkor most kimondtam. De jó érzés volt. - hallottam a hangján, hogy kicsit megkönnyebbült. - Akkor majd talizunk. Szia!
- Szia!
- Na mi a helyzet?
- Úgy tűnik, hogy Dasha volt a hunyó. Na mindegy, úgyis beszélnem kell Ferrel.
 Az idő gyorsan telt, bár ezt én egyáltalán nem bántam. Fél 4-kor már otthon voltunk. Alig vártam, hogy újra láthassam a szüleimet.
- Anyu, apu, úgy hiányoztatok!
- Te is nekünk! - válaszolt édesanyám, majd átölelt. Sokak szerint anyukámra ütöttem. Ő is szőke volt és kék szemű. Ellentétben édesapámmal, aki barna hajú volt (bár születésekor és kiskorában szőke) és barna
szemű.
- Szia Jack! - köszöntem rá házőrzőnkre.
- Anyu, apu, bemutatom Nicolas Hülkenberget. Nico, Ők a szüleim.
- Angel már sokat mesélt rólad. - mondta anyu
- Be nem állt a szája. - tette hozzá apukám.
- Lassan bemehetnénk, nem? Niconak is le kéne pakolnia a cuccait. Ne aggódj Nico! Jack nem harap, csak megkóstol. Nyugi, vicceltem.
Ahogy mentünk befelé, azon gondolkodtam, hogy merre lehet Fernando. Amint beértünk, egyszerre megpillantottam a szobámban. Megviseltnek látszott, arcán a sírás nyomai tűntek fel.
- Bemegyek Fernandohoz, addig beszélgess a szüleimmel! - súgtam Nico fülébe, majd elindultam a szobámba.
- Szia Nandito! - csak én hívhattam így.
- Szia Ang!
- Na mesélj..
- Otthon összefutottam Raquval, beszélgettünk kicsit és Dasha meglátott és félreértette.
- Ejj. És szakított veled..
- Igen.
- Na figyelj! Nem én vagyok a jó tündér, de Dasha felhívott, amikor jöttünk hazafelé Nicoval. Békülni akar. Úgyhogy ha gondolod, hívd fel, mert Ő nem mer.
- Rendben. Köszönöm, hogy ezt elmondtad. Szeretlek.
- Én is szeretlek! - öleltem át.

Nico szemszöge:
Amíg Angel Fernandoba öntötte a lelket, addig én egyedül maradtam a szüleivel. Kedvesnek és barátságosnak tűntek.
- Na és Nico, hogy állsz a világbajnokságban? - érdeklődött Angel édesapja.
- Tudja Mr Alston..
- Hívj csak Lewisnak!
- Rendben, Lewis. Szóval..a Force India nem igazán számít túl jó csapatnak, de önmagunkhoz képest egész jól teljesítünk.
- Nico, kérsz valamit enni, esetleg inni? - kérdezte Mrs Alston.
- Köszönöm, nem, esetleg majd később.
- Rendben van.
Angel pont ekkor jött ki a szobából.

Angel szemszöge:
Kiléptem a szobából, vissza Nicoékhoz.
- Azt hiszem, lassan szabaddá válik a szoba, úgyhogy bepakolhatsz. Esetleg nézhetnénk valamilyen filmet.
- Benne vagyok.
Fernando lassan eltávozott a szobámból és végre birtokba vehettük.
- Na, mit nézzünk?
- Amit szeretnél.
- Back to the future?
- Nekem oké. Megnézzük mindhárom részt?
- Csak ha nem unjuk el magunkat.
Nico telefonja megszólalt.
- Ki az?
- Jeremy..
Amíg Nico Jeremyvel beszélt, addig én pattogtattam kukoricát és csináltam málnaszörpöt. Anya észrevette, hogy valami nyomja a lelkemet és rákérdezett.
- Angiem! Mi a baj?
- Tudod anyu, amikor Nicoéknál voltam, akkor találkoztam Nico legjobb barátjával. És most úgy érzem, mintha hozzám tartozna, ami nevetséges, mert tegnap láttam életemben először.
- Hogy hívják?
- Jeremy.
Csend. Rémisztő csend. Anya arcán, mintha ijedtséget fedeztem volna fel. Ezután kiment az előszobába apuhoz, otthagyva engem a kétségeim között.
- Nem tudom, hogy mennyire ehettek ilyen ételeket, de úgy gondolom, hogy ennyit megengedhetsz magadnak. - léptem be a szobába a pattogatott kukoricával és a málnával.
- Igen, szerintem is.
- Jeremy mit akart?
- Azt mondta, hogy amióta elmondta a szüleinek, hogy veled találkozott, azóta furcsán viselkednek.
- Én is most mondtam anyunak, hogy vele találkoztam és Ő is annyira megrémült valamitől.
- Ez nekem bűzlik.
- Nekem is
Betettem az általam választott film első részét a lejátszóba, majd odabújtam Nico mellé. Furcsa dolgok történnek mostanában körülöttünk. Először ez a találkozás Jeremyvel, most meg a szüleink. Nem értettem
semmit, de reméltem, hogy majd mindenre találunk racionális magyarázatot.
A film közepénél járhattunk, amikor észrevettem, hogy Nico elaludt. Szegénykém. Biztos nagyon elfáradt. Nem mintha én sokkal éberebb lettem volna. Így kikapcsoltam a DVD lejátszót, majd Nico mellé feküdtem és pillanatok múlva már aludtam is.
7 óra körül halk beszélgetésre ébredtem.
- Szerintem el kéne mondani neki. Már nagy lány.
- Lewis, nem hiszem, hogy ez túl jó ötlet. Szerintem még korai lenne.
- Mégis meddig akarsz várni? Amíg harminc éves nem lesz.
- Nem. Csak még egy kicsit húzhatnánk. Mondjuk egy-két évet.
- Így is hibát követtünk el azzal, hogy nem mondtuk el neki.
Eddig hallottam a párbeszédet, mert a szüleim kimentek a lakásból és közben Nico is ébredezni kezdett.
- Hogy aludtál?
- Jól. De most tényleg elaludtam?
- Igen, de nem aggódj, én is. Viszont a szüleim nagyon rejtélyesen beszélgettek valamiről az előbb, amit apu el akar nekem mondani, de anyu nem.
- Na jó, ez már tényleg nagyon durva. Szerinted mi lehet az?
- Én arra gondolok, hogy örökbefogadott gyerek vagyok.
- Ki van zárva, ahhoz túlságosan hasonlítasz rájuk. Főleg édesanyádra.
- Tudom. A szemem és a hajam.
- És az arcod is teljes egészében.
- Akkor nem tudom. Szerinted mi lehet?
- Fogalmam sincs, de nem tetszik nekem ez az egész.
Pár perccel később anyu hangját hallottam a konyhából.
- Angel, Nico! Gyertek vacsorázni!
A vacsora ideje alatt nem mertem semmit kérdezni, bár a szüleim is feltűnően szótlanok voltak. Alig vártam, hogy lezuhanyozhassak és végre kialudhassam magam. Nicon is ez látszott. Végül anyu törte meg a csendet:
- Kicsim, el kell mondanunk valamit..