23. fejezet - Rachel

-          Rachel! – kiáltottam fel. – Mi járatban erre?

-          Hallottam, hogy mi történt és azonnal jöttem fel hozzád.

-          De kitől és hogyan?

-          Igazából láttam Nico balesetét és biztos voltam benne, hogy aggódsz miatta, ezért feljöttem lelki támasznak. Amikor megtudtam, hogy veled is történt valami, majdnem kiugrott a szívem a helyéről ijedtemben.

Rachel nem szerette a Forma-1-et. Biztos voltam benne, hogy csak azért nézi, mert hátha meglát benne engem. Egyébként Ő a legjobb barátnőm. Hosszú, vörös haja van és zöld szemei. Amióta ismerem, szemüveg mögül szemléli a világot. Körülbelül 10 cm-rel magasabb nálam és néha ezzel piszkálni is szokott (én csak 156 cm vagyok).

-          De aranyos vagy. De nyugi, semmi komoly! Csak pár tenyér nyom.

-          Tenyér nyom? – kerekedett el a szeme.

-          Igen… Nico volt barátnője meg akart fojtani. Tiszta mázlista vagyok, nem igaz?

-          Miért akarna téged Nico exe megfojtani?

-          Egyrészt, mert miattam szakítottak. Legalábbis Ő ezt hiszi. Másrészt mert most Nicoval járok.

-          Komolyan? Mondtam én neked, hogy összepasszoltok. Uhh… elmebeteg ez a csaj, én mondom nektek.

-          Az… Ja.. egyébként, bemutatom neked Nicot! Nico, Ő itt a legjobb barátnőm, Rachel!

-          Nagyon örülök, Rachel! Angel már nagyon sok jót mesélt rólad – mosolygott Nico.

-          Ő pedig itt.. Jeremy. A testvérem. Jeremy, Ő itt Rachel! - mutattam be Őket egymásnak.

Mindketten döbbent képet vágtak. Rachel nyilván azért, mert nem tudta, hogy van egy testvérem, Jeremy pedig.. nos.. több oka is lehetett rá.

-          Neked van egy testvéred?

-          Igen, de ne aggódj! Én is csak pár napja tudtam meg.

Elmeséltem Rachelnek azt, ami anyuék is nekem. Döbbenten hallgatta.

-          Képesek voltak 18 éven keresztül eltitkolni előled, hogy van egy bátyád? Hihetetlen..

-          Nekem mondod? Kiakadtam.. De már sikerült feldolgoznom.

-          És Jeremyvel mi történt, hogy itt van? – kérdezte.

-          Jeremy barátunk szeret esős időben sétálni. Egy ilyen alkalommal sikeresen leesett a lépcsőn és eltörte fél pár kezét és lábát.

-          Gratulálok hozzá..

-          Kösz Rach..

Rach? Becézgeti? Mintha már évek óta ismerné.

-          Hol szálltál meg?

-          Asszem ott ahol ti.

-          Kempi?

-          Igen.

-          Akkor segíthetnél. A holmijainkat ma el kellene vinnünk. És mi nem nagyon tudunk visszamenni értük. Meg persze a számlát is ki kéne fizetni.. Legalábbis a mait, mert az plusz napnak számít..

-          Oké, meglesz. De valakinek akkor is kéne jönnie. Tudod.. nekem nem hiszem, hogy bármit is kiadnának, vagy beengednének másik szobákba.

-          Oké, akkor majd én elmegyek veled. Végülis, én vagyok a legkevésbé veszélyeztetett.

-          Rendben. Akkor öltözz fel és menjünk!

-          Vigyázz magadra, kedves! – kérte Nico.

-          Ne aggódj, vigyázok! Rachel itt lesz velem.

Egyedül a tegnapi ruháim voltak nálam, úgyhogy azokat vettem fel. Amíg átöltöztem, a fiúk elfordultak, bár láttam a szemem sarkából, hogy Nico azért lopva pillantgat felém. A ruháimon éreztem Laura parfümjének az illatát. Azok a „szép” emlékek. Brr… :S

A szállodába érve, elkértem Jeremy szobájának pótkulcsát, mert ugye a kórházban erről teljesen meg is feledkeztek. Természetesen odaadták, mert tudták, hogy egymáshoz tartozunk.

Gyorsan összepakoltam Jeremy holmijait. Nem volt nehéz, hisz szinte semmit nem szedett ki az utazótáskájából. Amikor felemeltem a földről, megpillantottam alatta egy cetlit. Kíváncsian vettem fel és megfordítottam. Az én nevem állt rajta, körülötte szívecskékkel. Oké.. remélem az még akkor készült, amikor nem tudta, hogy testvérek vagyunk. Kiléptem az ajtón. Rachel ott várt rám. Mondtam neki, hogy Jeremy szobája sikeresen kipipálva. Szinte semmit nem szedett elő a táskájából. A mi szobánk már más tészta volt. A konyhában őskáosz volt. Se elmosogatva nem volt, se lepakolva az asztalról. Na jó, akkor kezdjünk neki. Rachel bevállalta  a mosogatást és a pakolást, addig én a ruháinkat hajtogattam bele a bőröndjeinkbe és minden más dolgainkat kapargattam az össze a szoba különböző részeiből. Ez nagyjából 1 órát vett igénybe.

Ezután már csak az volt hátra, hogy ezt a rengeteg holmit eljuttassuk a kórházba. Bezártuk a szobát, leadtuk a kulcsokat, aztán fogtunk egy taxit, hogy visszamehessünk a szállodába. Legalábbis akartunk fogni, de hirtelen felbukkant Seb, elterelve a figyelmünket a taxiról.

-          Sziasztok! – köszönt mosolyogva. – Kit tisztelhetek a bájos hölgyben?

-          Seb, Ő itt Rachel! – válaszoltam Rach helyett. – Hallotta, hogy mi történt Nicoval, ezért feljött meglátogatni.

-          Nagyon örülök, Rachel – Seb szeme vidáman csillogott. – Esetleg, segíthetek valamiben a hölgyeknek?

-          Hát, jól jönne egy fuvar a kórházba. Persze csak ha ráérsz és nem gond..

-          Hát persze, hogy ráérek. Üljetek csak be.

Seb bepakolta a csomagokat a csomagtartóba, majd beült a sofőrüléshez. Mi a hátsó ülésre rendezkedtünk be. Egyikünk sem akart a másik nélkül lenni, az anyósülésen. Az út rövid ideig tartott, egyrészt mert nem volt annyira messze a kórház, másrészt mert Seb száguldott. Na igen, a Forma-1-es pilóták már csak ilyenek. Mindent versenypályának néznek.

Seb segített felvinni a táskákat az immáron Jeremyvel és Nicoval közös szobánkba. Amikor végzett, elköszönt és el is ment. Mosolyogva néztem utána. Úgy éreztem, hogy nála rendesebb srácot nem nagyon találnék. Persze Nico, Jeremy és még pár emberke kivételével.

-          Mindent elhoztatok? – kérdezte Nico.

-          Persze és rendet is raktunk. Elég nagy volt nálunk a káosz.

-          Tudom. De mint látod, nem vagyok abban az állapotban, hogy pakolásszak.

-          Igen, tudom. Áú!

-          Mi a baj? – nézett aggodalmasan.

-          Fáj a fejem.

-          Nem tett neked jót ez a pár másodperces oxigénhiány.

-          Hát nem. De senkinek sem tett volna jót.

-          Pihenj le! – tanácsolta Rachel.

-          És veled mi lesz?

-          Holnap haza megyek.

-          Hiszen még csak most jöttél.

-          Tudom… de sok dolgom van még. Idén nyáron is dolgozok. De miután meghallottam, hogy mi történt, nem érdekelt, a munka, csak az, hogy minden rendben van-e veletek.

-          Te vagy a világ legjobb barátnője! – ujjongtam. Rachel meg se bírt szólalni. De azt hiszem ez inkább azért történt, mert Jeremy elég átható tekintettel nézett rá.

-          Jobb lesz ha most megyek – törte meg végül a csendet. – Pihennetek kell.

-          Maradj még! Folyton fiúkkal vagyok körülvéve! Kell a lánytársaság!

-          Na jó, maradok még egy kicsit.

A végén az sült ki ebből a „maradok még egy kicsit” dologból, hogy Rachel 7-kor hagyta el az épületet. Jeremy hirtelen kérdő módba kapcsolt.

-          Hé, Ang! Rachel hány éves?

-          Annyi mint én, csak Ő decemberi.

-          És van barátja?

-          Nem tudok róla  - mosolyodtam el.

-          És milyen srácok jönnek be neki?

-          Hát… Azt hiszem nála nem számít annyira a kinézet, de a belső viszont nagyon fontos neki.

-          Ezt kifejtenéd bővebben?

-          Légy udvarias, kedves, türelmes, ne siettess nála semmit! Ez a lényeg, nagyjából. Meg persze az sem hátrány, ha jóképű vagy. De mondom ez nem olyan fontos.

-          Hmm…

-          Az utolsó megvan benned.

-          Kösz..

-          És kedves is vagy..

-          Nem nézed ki belőlem az udvariasságot és a türelmet?

-          Hát.. Tudod azért elég sokáig nem találkoztunk. Nem együtt nőttünk fel, nem tudom, hogy milyen emberré váltál.

-          Hidd el, hogy Jer nagyon rendes srác! – kelt Nico barátja védelmére.

-          Elhiszem, de Rachelnek tényleg egy nagyon korrekt srác kell.

-          Szeretem a kihívásokat – vigyorodott el Jeremy.

-          Ha lehetne, akkor ne úgy kezeld, mint egy csontot, amiért a többi kutyával kell megküzdened!! – hívtam fel a figyelmét.

-          Ang! Kérlek, bízz bennem!

-          Bizonyíts, Jeremy, bizonyíts!

-          Igyekszem, hugi! Ha bármiféleképpen megbántom Rachelt, nyugodtan kinyírhatsz!

-          Szerintem arra nem lesz szükség, de azért szavadon foglak!

-          Csak nyugodtan – nézett rám komolyan.

-          Nico, keresnek! Sajnálom, nem tudtam megállítani! - Niki nővér lépett a terembe.

Már előre tudtuk, hogy kiről van szó... Félve vártam, hogy Laura belépjen a kórterembe. Attól féltem, hogy annyival, hogy sikerült kórházba juttatnia, még nem volt megelégedve. Hiába voltak itt a fiúk és Niki nővér.. Valahogy úgy éreztem, hogy még Ők sem fogják tudni megállítani…

Egy kis OFF!

Figyelem! Aki esetleg ismeri és\vagy szereti James Maslow-t, azt kérem, hogy szavazzon rá itt! http://popcrush.com/justin-bieber-vs-james-maslow-hottest-star-of-2013-championship-round/
Óránként lehet rá szavazni és a szavazás szeptember 30, délután 2 óráig tart. Hajrá, James!!

Ja és... reményeim szerint nemsokára jön a történet következő része, ami kicsit szerintem jobb lesz, mint az előző. :))

22. fejezet - Együtt

Sziasztok! Ez a fejezet nem lett túl eseménydús, de remélem, azért tetszeni fog. Majd igyekszem jobb részeket hozni, csak most idő és ötlet szűkében is vagyok. Jó olvasást! :)

Egy kórteremben ébredtem fel. Elsőnek a plafont pillantottam meg. Csend volt, de éreztem, hogy nem vagyok egyedül. Az ágyam szélénél Sebastian, Viki, Tommi és Kimi állt.

-          Hogy érzed magad? – kérdezte Sebi.

-          Kicsit fáj még a fejem.

-          Mi történt odalent?

-          Laura elkezdett fojtogatni. Persze előtte még leoltott még egszer Nico miatt.

-          Az a csaj soha nem hagy már békén? – sóhajtott fel Kimi.

-          Hát, látod, Kimi…

-          Kicsim, annyira sajnálom! – hallottam Nico hangját. Eddig észre sem vettem, hogy Ő is itt van. Ezek szerint egy kórterembe tettek minket. Legalább vagy egy pozitív dolog is.

-          Semmi, baj, Nico! Nem tehetsz róla, hogy az exed ilyen elmebeteg.

-          Hogy lehetne megállítani? – kérdezte Seb.

-          Fogalmam sincs… mindig is eltökélt volt… Amit egyszer a fejébe vesz, arról nehéz lebeszélni – válaszolta Nico.

-          Fernando merre van?

-          Szerintem éppen Dashaval veszekedik – mondta Seb.

-          Már megint?

-          Aha… mostanában elég sokat.

-          Most sajnos nem vagyok abban  az állapotban, hogy segíthessek nekik.

-          Ezt senki nem várja el tőled – mondta Nico.

-          Tudom, csak mindig én szoktam rendbe hozni köztük mindent.

-          Igen, tudjuk, de Ők már felnőtt emberek és meg tudják beszélni a problémáikat.

-          Tudom, Nico, tudom..Csak tudod, néha úgy érzem, hogy Ők a gyerekek és én vagyok köztük a felnőtt.

-          Elég gyakran ez a helyzet – csóválta a fejét.

-           Csak hogy most inkább nekem lenne rájuk szükségem…

-          Mi itt vagyunk neked – mosolygott rám.

-          Tudom – mosolyogtam vissza. – Főleg te.

Hát… szépen ért véget ez a meglepetés buli. De legalább Seb jól érezte magát.Legalábbis remélem.

Niki nővérnek hála, Jeremyt áthozták a mi szobánka, bár a cuccai a másik teremben maradt, de majd holnap reggel segít Niki átpakolni. Szegény nagyon segítőkész, valószínűleg abban reménykedik, hogy emiatt majd Jeremy belezúg.

Az esténk viszonylag nyugisan telt el. Nico elég hamar elaludt és nekem is sikerült 11 óra körül. Azért hajnali 3 körül felébredtem, mert zajokat hallottam, de kiderült, hogy csak a szél fújt egy ágat az ablakhoz. Persze amíg rájöttem, addig majdnem szívinfarktust kaptam ijedtemben.

Reggel 9 körül ébredtem. Nico még aludt. Nem volt szívem felébreszteni, ezért csak néztem. Annyira édes volt. Nyugodtan aludt, nem szuszogott. Szabályosan vette a levegőt. Jeremy ugyanez volt pepitában.

Szerencsére ma már semmi jelét nem tapasztaltam annak, hogy tegnap történt valami velem. Nem szédültem és a nyakammal is minden rendben volt.

Fél 10 körül aztán végre meghallottam a várt hangot:

-          Jó reggel! – köszöntött mosolyogva. – Hogy aludtál?

-          Jól. Csak egyszer ébredtem fel éjjel. És te?

-          Én is. Amúgy, minden rendben? Csak mert a nyakadon egy hatalmas kézlenyomat éktelenkedik.

Na tessék. Ennyit arról, hogy a tegnapnak semmi nyoma.

-          Biztosan a folytogatás maradványai.

-          Igen. Ang… annyira sajnálom!

-          Nem te tehetsz róla… Még mindig ezt tudom mondani. A barátnőd megőrült. Mást nem tudok rá reagálni.

-          Amint mozgóképes leszek elmegyünk olyan helyre, ahol nem talál meg minket.

-          Jeremyt meg sem várjuk?

-          De igen. Szerintem őt kicsit előbb ki fogják majd engedni. Aztán mi hárman elmegyünk hozzánk. Először. Aztán majd nyaralni.

-          És a szüleimhez nem mehetnénk el?

-          De igen. De akkor hozzájuk először. Tudod, ez logisztikailag jobb.

-          Igen, Nico, ennyit még én is tudok.

Niki nővér meghozta a reggelinket. A szokásos pocsék kórházi kaja. Na mindegy, legalább lesz valami a gyomromban. Meg egy kis fogyókúra sem árthat. Niki közben nekiállt áthozni Jeremy holmijait. Bár nem volt neki túl sok. Nem sokkal később Jeremy is felébredt. A szobában egyébként én voltam középen, Nico az ablak felől, tőlem jobbra, Jeremy pedig balra, az ajtó felől.

-          Jó reggelt! – köszöntem Jeremynek.

-          Jó reggelt – mosolygott. – Minden oké veled?

-          Persze. Na és veled?

-          Már jobban vagyok. Bár lábra állni még jó ideig nem fogok. Nico?

-          Fáj az orrom és a fejem. De asszem ez ilyenkor természetes.

-          Igen, valószínű – válaszoltam. Egyébként Jeremy… Ugye aki éjjel megy sétálni… - kezdtem bele.

-          Szükségem volt egy kis levegőre…

-          Tudom…

Niki nővér kukucskált be az ajtón.

-          Ang, látogatód van.

-          Ki az?

-          A nevét nem mondta, csak azt, hogy sürgősen beszélnetek kell.

-          Oké, jöjjön be!

Amikor megpillantottam a jövevényt, a szám mosolyra húzódott a szívem pedig megtelt melegséggel…

21. fejezet - Sikoly..

Már csak Ő hiányzott innen.

-          Nem megyek el innen, amíg nem láthatom!! – üvöltötte.

-          Egyáltalán kit keres?

-          Mi? Hát nem ismer meg? Én vagyok Nico Hülkenberg barátnője!!

-          Mi? – röhögött fel a nővér (igen, ugyanaz, aki odavan Jeremyért). – Én ismerem Mr. Hülkenberg barátnőjét, de az nagyon nem maga. Na távozzon, mielőtt még hívom a biztonságiakat!

-          Nem félek sem magától, sem a biztonságiaktól és addig nem megyek el, amíg nem láthatom Nicot! – a hangja már elég rekedt volt, de azért tovább üvöltött. – Azonnal vigyen hozzá!

-          Oké, ebből elég volt! – emeltem fel a hangomat. – Laura, megértem, hogy aggódsz Nico miatt, de attól még nem kell eladni az egész kórházat és nem kell leordítani az ügyeletes nővér fejét! Gyere vissza holnap, látogatási időben!

-          Te csak meg ne szólalj! Te… te… liba! Miattad szakított velem Nico! Ha te nem lennél, még mindig együtt lennénk!

-          Tényleg? Én úgy emlékszem, hogy azért szakítottatok, mert Nico már nem szeretett téged.

-          Persze, neked biztos ezt mondta, de tuti, hogy csak hazudott. Miattad.

-          Ha nem hiszed, akkor kérdezd meg tőle!

-          Meg is fogom! Csak vigyen már valaki el hozzá!

A nővérke rám nézett. Tőlem várt választ, hogy most mit csináljon.

-          Vezesse oda! – mondtam.

-          Rendben.

Laura és a nővér bementek Nico kórtermébe és végre csend lett.

-          Brr… Ez a csaj. El nem hiszem, hogy valamikor Nico szerette – borzongott meg Viki.

-          Pedig de.

-          De, miért mondta neked, hogy miattad szakítottak?

-          Azért, mert én Nicoval járok… Nyilván azt gondolja, hogy már korábban is szerelmes volta Nicoba és magamba bolondítottam, rávéve, hogy szakítson vele.

-          Te Nicoval jársz? – kerekedett el a szeme.

-          Igen. Bocs, nem volt időm elmondani. Seb elrontott mindent, Nicoról pedig kiderült, hogy szeret és rájöttem, hogy én is Őt.

-          Váó! Ez igen. Mióta vagytok együtt?

-          Ma lesz egy hete. Nicoéknál voltunk, amikor szerelmet vallott nekem.

-          Bemutatsz majd neki? Tudod, hogy múltkor nem jött össze.

-          Persze, hogy bemutatlak, amint Mrs. Hisztigép el nem ment.

-          Ááááááááááááááááá! – hallatszott be a folyosóról. Laura trappolt végig rajta, csöppet sem ügyelve a csendre. Miután eltűnt, azonnal rohantam át Vikivel Nicohoz.

-          Nico, mi történt?

-          Közöltem vele, hogy miért szakítottunk. Persze nehéz volt, mert 10 percig csak arról beszélt, hogy te milyen egy hülye kis kavaró liba vagy, meg hogy mit képzelsz magadról, ha nem lennél, még mindig együtt lennénk. Miután nagynehezen leállt közöltem vele, hogy neked volt igazad, hiszen már tényleg nem szerettem, nem hitted. Utána közöltem vele, hogy a hisztije volt a másik ok. Ezután rohant ki innen ordítva. A francba is, eddig is fájt a fejem, de most még rosszabb.

-          Sajnálom, Nico – nyomtam egy puszit a homlokára. – Én engedtem meg neki, hogy bejöjjön hozzád.

-          Semmi baj. Ha nem engedik be, akkor még mindig a folyosón parádézna. Egyébként, kit tisztelhetek a hölgyben?

-          Ő itt Viki, a barátnőm, akit tavaly akartam bemutatni neked, csak közbe jött nálad valami és elmaradt a találkozó.

-          Igen, emlékszem. Nagyon örülök, Viki. Te Kimi párti vagy, ugye a jól emlékszem?

-          Igen, az vagyok.

-          Angel sokat mesélt rólad.

Láttam Vikin, hogy teljesen megdöbbent, aztán meg meghatódott. Nyilván rájött, hogy mégsem veszem semmibe, hanem igenis törődök vele és beszélek róla.

-          Igen? És miket?

-          Hát, például, hogy őszinte vagy. Mindenkinek a szemébe mondod a véleményed.

-          Igen, ez így van. És kiállok a barátaimért.

-          Tudom. Igaz barát vagy – mosolyodott el.

Viki láthatóan zavarba jött. Kezdett vörösödni a feje.

-          Szerinted visszajön még Laura? – kérdeztem Nicotól.

-          Valószínűleg. Sajnos.. nem fogja feladni. Ismerem már annyira. Amúgy neked nem Sebbel kéne lenned?

-          Tudod… Az lenne a legjobb, ha te is ott lennél velünk.

-          Nem kelhetek fel.

-          És ha áttolunk? Gurulós ágyon vagy.

-          Hát nem tudom… Szerinted nekem szabad ezt?

-          Szerintem nem lesz gáz. Szólok Jeremy szerelmének.

-          Nikinek hívják?

-          Ezt honnan tudod?

-          Megkérdeztem tőle.

-          A fenébe… Kár, hogy nem olvastam le Jeremy cetlijéről. Na mindegy… Szóval szólok Niki nővérnek.

Persze a nővérke nem volt sehol. A fenébe. Vikit visszaküldtem a buliba én pedig lementem a földszintre a nővérpulthoz hátha ott lesz, de nem volt ott. Körbenéztem. Egy lélek nem volt sehol. Egyszer csak hallottam egy hangot a hátam mögül. Hátra néztem. Senki nem volt ott. Visszafordultam. Megint hallottam ugyanazt a hangot. Megfordultam. Laura állt előttem.

-          Mit képzelsz magadról? Ki vagy te? Miért az kell mindig, ami  a másé?

-          Nico dobott! Dolgozd már fel!

-          Miattad dobott? Érted? Ha te nem lennél, még mindig együtt lennénk.

-          Nem, már nem lennétek együtt.

-           De igen! – a szeme tiszta vörös volt és kidülledt. Megmarkolta a pólómat a jobb kezével és elkezdett rángatni. Aztán a balt a nyakamra tette és elkezdett fojtogatni.

-          Te megvesztél? – nyögtem ki nagy nehezen.

-          Velem senki nem szórakozhat, érted? És senki nem veheti el a pasimat! – morogta. Próbáltam a bal kezét lefejteni a nyakamról, de nem sok sikerrel. Már alig kaptam levegőt, éreztem, hogy szédülni kezdek. Ekkor valaki leszedte rólam a kezeit én pedig összeestem. Kétségbeesetten kapkodtam a levegőt és a nyakamat markolásztam. Aztán megint szédülni kezdtem és elsötétedett előttem minden…

20. fejezet - Meglepetés!!

-          Meglepetés! – kiáltották egyszerre a bent lévők. Seb először a többiekre, majd rám nézett.

-          Angel! Mi ez az egész?

-          Mostanában olyan rosszkedvűnek tűntél, ezért Kimiékkel szerveztünk neked egy meglepetés bulit. Nem tudom, észrevetted-e, de itt van Tommi is.

-          Szia, haver! – lépett elé Tommi.

-          Tommi! Úgy örülök neked! Ezer éve nem találkoztunk!

-          Tudom. De Nico elhívott, úgyhogy jöttem.

-          Nico?

-          Igen, de ezt Angel jobban el tudja magyarázni.

-          Ang, hallgatlak!

-          Tökre meg voltál bántódva, amikor közöltem, hogy csak barátok lehetünk, ezért kitaláltuk ezt a bulit, hogy felvidítsunk.

-          Hát… sikerült!

-          Nico hívta meg a vendégeket a listáról, amit Kimi állított össze.

-          Angel, ari vagy! Örülök, hogy a barátod lehetek. És köszönöm srácok, hogy eljöttetek! – mondta, kicsit hangosabban, hogy a többiek is hallják.

A barát szóról eszembe jutott valami. Pontosabban valaki. „Anyám!” Csaptam a homlokomra.

-          Mi az, mi a baj? – kérdezte Seb.

-          Úgy volt, hogy találkozok a barátnőmmel és együtt nézzük meg a futamot vasárnap. Tegnap kellett volna találkoznunk, csak Jeremy balesete miatt elfelejtettem. Gyorsan fel is kell hívnom.

-          Biztosan meg fog érteni.

Gyorsan előkaptam a telefonomat és tárcsáztam Victoria számát. Két csengés után fel is vette.

-          Tudod csajszi, azért tőled többet vártam volna – szólt köszönés nélkül. -  Tudod te, hogy
mennyit vártam rád a hotel előtt? Majdnem 2 órát. Azt hittem, hogy elzavarnak onnan.

-          Ne haragudj Viki, de történt egy-két dolog.

-          És mi az a nagyon fontos dolog, ami miatt nem tudtál jönni? Legalább telefonálhattál volna!

-          Ne haragudj, tényleg, de teljesen kiment a fejemből. Kérlek, hagyd, hogy megmagyarázzam!

-          Na gyorsan!

-          Csak dióhéjban mondom el. Kiderült, hogy van egy bátyám, aki a Niconak a legjobb barátja és kiskorunkban együtt játszottunk, anélkül, hogy tudtuk volna, hogy testvérek vagyunk. Szombat reggel nem tudtunk bemenni Jeremyhez a szobájába, mármint a bátyámhoz, és nem is tudtuk elérni. Fél 10-kor jött a telefon, hogy baleset érte és bevitték a kórházba. Akkor hozzá mentünk. Ma meg ugye volt Nico balesete és amiatt aggódtam. Kérlek, ne haragudj! Teljesen el vagyok havazva. Itt  vagy még Pesten?

-          Igen, még itt vagyok. Holnap megyek haza.

-          Gyere el a kórházba! Tudod, a nagy kórházba. Kiküldök eléd egy nővért, aki majd felkísér hozzánk.

-          Oké, mindjárt ott vagyok.

Gyorsan megkerestem a nővért, aki Jeremybe van esve és megkértem, hogy menjen le Viki elé. Ő örömmel igent mondott. Nyilván örült, hogy szerezhet egy jó pontot a kiszemeltje húga előtt.

Visszamentem a többiekhez. Mindenki nagyban beszélgetett. Odamentem Jeremyhez, aki épp Fernandoval tárgyalt valamiről.

-          Hugi, minden rendben?

-          Persze, csak egyik barátnőmről megfeledkeztem a napokban és kicsit megsértődött. De talán már minden oké vele.

-          Akkor jó. 

-          Nemsokára itt lesz.

-          Ide hívtad?

-          Aha. Szeretném bemutatni Kiminek, mert imádja – súgtam a fülébe. Elmosolyodott.

-          Oké.

-          Gyorsan átmegyek Nicohoz. A szerelmed fogja felkísérni Vikit.

-          Oké. De nem a szerelmem.

-          Tudom, de így legalább tudod, hogy kiről van szó.

-          Ez is igaz.

Átmentem Nicohoz. Szegénynél még nem is voltam. Ébren volt és csak bámult szomorúan maga elé. Amikor becsuktam az ajtót felém nézett és halványan elmosolyodott.

-          Szia! – köszönt.

-          Szia! Annyira rossz így látnom téged – léptem hozzá közelebb. – Hogy érzed magad?

-          Voltam már jobban is, de megmaradok.

Odasétáltam hozzá és leültam az ágya szélére. Megfogta a kezemet.

-          Pár napot még maradnunk kell Magyarországon.

-          Nem számít, az a lényeg, hogy meggyógyulj. Annyira megijesztettél.

-          Ne haragudj, nem volt szándékos.

-          De mi történt?

-          Nem tudom, nem emlékszem.

-          Ideiglenes amnézia. Nem emlékszel a balesetedre, ami talán jobb is.

-          Arra emlékszem, hogy megyek a pályán, utána pedig már csak arra, hogy ülök az autóban és próbálnak kiemelni.

Megszorítottam a kezét. Még mindig aggódtam érte. Valószínűleg nagyon aggódó fejet vághattam, mert probált megnyugtatni:

-          Nyugi, minden rendben lesz – mosolygott rám. Közelebb hajoltam hozzá, hogy megcsókolhassam. Az ajka puha volt, mint mindig, de a csók kicsit erőtlenre sikerült.

-          Szeretlek! – suttogtam.

-          Én is téged! – válaszolta. – Most menj vissza a többiekhez! Már biztosan várnak.

-          Megleszel egyedül?

-          Persze.

Visszamentem a többiekhez. Viki már ott volt. A nővérke mellett álldogállt. Amikor meglátott, elmosolyodott.

-          Szia! Azt hiszem újra magyarázattal tartozol.

-          Sebnek szerveztem egy partit, mert rossz kedve volt amiatt, hogy csak barátok lettünk.

-          Csak barátok? Lemaradtam valamiről?

-          Igen… elég sokmindenről. Van barátom, de nem Sebastian, hanem egy olyasvalaki, akit már egy jó ideje ismerek. Eddig nem éreztünk többet egymás iránt barátságnál, de nemrég rájöttünk, hogy szeretjük egymást.

-          Na és ki a szerencsés?

-          Nicolas Hülkenberg.

Tátva maradt a szája. Teljesen megdöbbent.

-          Ki hitte volna? Gondolom, akkor most nagyon aggódsz.

-          Igen, eléggé. Na jó, nem ezért hívtalak ide. Szeretnélek bemutatni valakinek.

-          Kinek?

-          Kimi! – kiabáltam.

Kimi pár pillanattal később oda is jött hozzánk.

-          Kimi, Ő itt Viki, az egyik barátnőm! Viki, Ő itt Kimi Räikkönen!

-          Nagyon örülök, Viki! – nyújtotta a kezét Kimi mosolyogva. Viki nem hogy megszólalni, de mozdulni sem bírt. Teljesen leblokkolt. Nagyon aranyos volt.

-          Én, én is örülök – nyögte ki nagy nehezen.

-          Hol van? Látnom kell!! – hallottunk kintról egy visitó, pánikoló hangot.

-          Hölgyem, a látogatási idő lejárt, kérem távozzon!!

Ki a fene visítozik egy kórházban? Kinéztem az ajtón… Nem kellett volna. Mert a lány, aki visított az nem volt más, mint… Nos… Laura volt az…

19. rész - Rosszul vagyok!

-          Szia, tesó! – szóltam bele.

-          Szia! Jó hírem vannak – a hangja nyugodt volt. – Niconak semmi más baja nincsen és már látogatható.

-          Szuper! – fujtam ki a levegőt. Nem is vettem észre, hogy visszatartottam. – Nemsokára ott leszünk Tommival.

-          Figyelj, Ang! Lemondtátok már a bulit?

-          Még nem, de most majd szólok a többieknek.

-          Beszéltem Nicoval. Nincs túl fényesen, de azt mondta, hogy nyugodtan tartsátok meg. Seb érdekében. Ahhoz Ő nem kell, hogy „bulizzatok”.

-          Biztos vagy benne?

-          Ha én nem is, de Nico igen. Ő nem kell hozzá, csak Seb és a haverjai. Tudod, hogy Ő nem valami nagy barátok.

-          Persze, persze, de attől még Ő a barátom.

-          Tudom, de ha most ez meglesz, akkor nem kell össze-vissza rakosgatni az időpontokat.

-          Oké, akkor szólok a többieknek, hogy minden úgy lesz, ahogy eredetileg terveztük.

-          Helyes. Aztán majd írj egy SMS-t, ha már Sebbel vagy!

-          Oké, meglesz.

-          Szia, tesó!

-          Szia, Jer!

Átmentem a szomszédos boxokba, szólni a többieknek, vagy legalábbis a barátnőiknek, hogy minden marad a régi, maximum kicsit később kezdjük el a futam csúszása miatt. Amikor Seb boxához értem, éppen akkor készítették a csapatfotót. Ez előidézett bennem egy kellemetlen emléket. Na mindegy, már elmúlt.

A fotózás után mentem oda Sebhez.

-          Szia!

-          Szia! Hát te?

-          Kérnem kell tőled egy szívességet.

-          Hallgatlak!

-          Nico balesete miatt nincs kivel visszamennem a szállásra. Senki nem tud elvinni. Arra  godoltam, hogy mivel te is ugyanott szálltál meg, ezért elvihetnél. Persze csak ha nem gond.

-          Nem probléma – mosolyodott el. – Szívesen elviszlek. 5 perc múlva indulunk.

-          Oké, akkor még gyorsan visszamegyek a táskámért.

-          Oké, de siess!

Gyorsan visszasiettem a Force India boxába. Tommival közöltem, hogy félig már bevált a terv. Azt mondta, hogy Ő is gyorsan elindul.

-          Remélem, hogy előbb odaérsz, mint mi.

-          Csináld azt, hogy amikor már majdnem odaértek a hotelhez, akkor legyél rosszul! Tuti, hogy akkor előbb odaérek, mint ti.

-          Rendben.

Felkaptam a táskámat és visszaindultam a Red Bull boxába. Seb már várt rám. Jó kedve volt, noha Őt is aggasztotta Nico balesete.

*

Útközben mindketten hallgattunk. A rádióban éppen egy Nicole Scherzinger szám szólt. Gyorsan pötyögtem a telefonom egy SMS-t Jeremynek: „Itt vagyok Sebbel az autóban.” Jött is rá a válasz fél perccel később: „Oké. Ne ronts el semmit!”

-          Hogy van Nico? – szólalt meg hirtelen Seb. Úgy megijedtem, hogy majdnem elejtettem a telefont.  – Tudsz már róla valamit?

-          Igen. Agyrázkódása van és eltört az orra.

-          Hát… lehetne nagyobb baja is.

-          Igen, szerencséje volt.

-          Majd mondd meg neki, hogy jobbulást!

-          Oké, majd átadom neki.

Már majdnem odaértünk a szállodához. Kezdhetem a műsort.

-          Áúúúú!

-          Mi a baj?

-          A hasam…nagyon fáj…

-          Mitől?

-          Nem tudom. Még sosem fájt ennyire. Lehet, hogy vakbél…

-          Jobb lesz, ha beviszlek a kórházba.

-          De kérlek, siess!

-          Forma-1-es pilóta vagyok. A gyorsaság a specialitásom.

Seb ügyesen manőverezett az út szélén parkoló autók és a gyalogosok között is. Tényleg nagyon gyors volt. Igaz, majdnem elsodort egy út szélén álló motort, de attól még pirospont, amiért ilyen klasszul érzékel mindent ekkora sebességnél.

Amikor beértünk a kórházba, az a nővér fogadott mindket, aki bele van esve Jeremybe. Biztosan Jer szólt neki, hogy fogadjon minket. Imádlak, tesó! A nővérke felkísért minket Nico szobája elé, közben jelezte, hogy minden oké, mindeki megérkezett. Seb az ölében vitt, nagyon édes volt, hogy így aggódott értem. Pedig menni még akkor is tudtam volna, ha tényleg nagyon fáj a hasam.

-          Itt várják meg a doktor urat! Nemsokára meg fog érkezni. – mondta a nővér.

 Seb lenyomta az ajtó kilincsét, aztán belépett velem a szobába…  

18. fejezet - A baleset

Egy hatalmas baleset. Nico a falban. A szívem egyszerre felugrott a torkomba, éreztem a kitörni készülő könnyeket. Tommi óvatosan a vállamra helyezte a kezét és úgy suttogta a fülembe:

-          Nyugodj meg, nem lesz semmi baj!

Egy hang nem jött ki a torkomon. Folyamatosan, pislogás nélkül bámultam a tévét, amiben éppen azt mutatták, hogy Nico mozdulatlanul ül az autóban. Aztán azt láthattuk, hogy a Medical Car már úton van. Féltem. Rettenetesen. Seb partija teljesen kiment a fejemből.

-          Tudnom kell, hogy mi van vele! – szólaltam meg hirtelen.

-          Ha az orvos megvizsgálja, akkor majd biztosan többet fogunk tudni. Hidd el, hogy a csapatnak fognak először szólni! – a kezét továbbra is a vállamon pihentette.

Az orvos megérkezett és vele együtt egy mentő is. Mivel nem tudták még, hogy mi Nico baja, ezért óvatosan vették ki az autóból. Persze a futamot leintették. Valószínűleg a többi pilótát is megrázták a történtek. Ekkor megismételtek egy rádióbeszélgetést. Sebét a mérnökével:

„Sebastian, nemsokára leintik a futamot!”

„Miért? Mi történt?”

„Hülkenberg a falban! Ismétlem, Hülkenberg a falban!”

„Te jó ég!”

Nos, Sebet biztosan megrázták a történtek. A hangja elég zaklatott volt.

-          Srácok! – jött be a főnök. – Úgy tűnik, hogy Niconak agyrázkódása lett és eltört az orra. Amikor a falnak csapódott, elveszítette az eszméletét, azért nem mozdult. De most már eszméleténél van. Bent tartják pár napra megfigyelésre a kórházban.

-          Mikor mehetünk majd be hozzá? – kérdeztem.

-          Szerintem futam után már beengednek hozzá.

-          Futam után? Szerinted folytatják még ezek a után a futamot?

-          Van rá esély. Emlékszel? Massa balesete után is folytatták az időmérőt.

-          Igazad van.

-          Elhiszem, hogy aggódsz, de ennyire nem kell! Nico rendbe fog jönni, ebben biztos vagyok – mosolygott.

-          Mennyire súlyos? Mármint az agyrázkódása.

-          Hát… - vakarta meg a fejét. – Azt mondták, hogy eléggé. De csak agyrázkódása van. Nagyobb baja is lehetett volna. Persze azért még elvégeznek rajta pár vizsgálatot a biztonság kedvéért.

Már megint megnémultam az ijedtségtől. Tommi próbált némán megnyugtatni, de még akkor sem ment volna neki, ha beszél. Közben Nico főnöke visszament a helyére, én meg egyedül maradtam a kínlódásommal. Vagyis Tommival, de az jelen helyzetben majdnem olyan, mintha egyedül lennék.

Közben kiírták a képernyőre, hogy a futamot újraindítják 14:30-kor. Na remek. Legalább nem kell itt aludnunk. Alig vártam már, hogy véget érjen. Nico mellettem akartam már lenni. Megszólalt a telefonom. Ránéztem a kijelzőre. Az egyetlen bátyám neve állt rajta. Jeremyé.

-          Szia!

-          Szia! Minden rendben veled? Láttam mi történt Nicoval? Ő hogy van? Lehet már tudni róla valamit?

-          Nem, semmi nincs rendben… Félek.

-          Ennyire súlyos? Agyrázkódás, a durvább fajtából és orrtörés.

-          Orrtörés? Azt hogy?

-          Fogalmam sincs. Csak ennyit tudok. Meg annyit, hogy futam után talán már benézhetek hozzá.

-          Akkor gondolom a délutáni dolog elmarad.

-          Igen. Le is kellene mondanom mindenkit. Bár talán sejtik, hogy így most nincs kedvem semmihez.

-          Nem tudod, ide hozzák Nicot?

-          Fogalmam sincs. De remélem. Jaj! Azt se tudom, hogy hová viszik be! Így hogy fogom meglátogatni?

-          Majd megkérdezel valakit, aki tudja. És Ang?

-          Igen?

-          Nyugodj meg! Ez szinte semmi, ami történt vele. Csak jussak eszedbe én. Törött kéz és láb.

-          Brr…még ez is. Ne is emlékeztess rá! Ja, azt még nem is mondtam, hogy még kivizsgálják. Mi van, ha még találnak valami mást is? Mi van, ha nagyobb baja van?

-          Nem lesz semmi baja, biztos vagyok benne.

-          Te miért kezeled ilyen lazán, amikor a legjobb haverod?

-          Nem kezelem lazán, én is ideges vagyok, csak nem mutatom ki. Azzal nem oldok meg semmit, ha ráragasztom másokra is az idegességet.

-          Amint megtudom, hogy hová viszik, hívlak.

-          Rendben. Ha pedig én tudom meg, hogy itt van, akkor én hívlak.

-          Megegyeztünk. Nemsokára megyünk hozzád is! Szia, tesó!

-          Szia, hugi! És nyugalom! Minden rendben lesz.

A futam közben újraindult, Seb fantasztikusan összeszedte magát, már a második helyért küzdött. Most jól jönne tőle egy futamgyőzelem. Talán egy kicsit jobban érezném magam.

-          Bocs, hogy iderángattalak! – kértem bocsánatot Tommitól.

-          Semmi baj, legalább megismertelek. Azért megtartod majd máskor Sebnek a bulit?

-          Persze. Arra is eljössz majd? Remélem, hogy akkor nem jön semmi közbe.

-          Persze, hogy eljövök. Csak majd szólj időben!

-          Meglesz.

Kimentem a főnökhöz megkérdezni, hogy tudja-e, melyik kórházba vitték. Természetesen tudta. És Jeremy is, mert éppen akkor csörrent meg a telefonom, amikor visszaértem a boxba.

-          Igen, tudom, hogy ott van – szóltam bele.

-          Remek, akkor potyára hívtalak fel.

-          Nem egészen. Nem tudsz róla valamit.

-          Hát… De igen. Tudod, itt van nekem a nővérke.

-          Igen, persze. Na, mi a helyzet vele?

-          A mellettem lévő szobát fogja kapni.

-          Ennyi?

-          Igen. Bocs, de még nem ért ide, csak a nővértől tudom, hogy idehozzák. Ígérem, ha megtudok még valamit, akkor majd hívlak.

-          Oké. Szia!

-          Szia!

Hát… legalább már tudom, hogy nem kell messzire mennem Jeremytől, hogy láthassam Nicot. Ez is valami, nem igaz?

Fél 5 is elmúlt már, amikor véget ért a futam. Seb nyert, Hamilton lett a második, Button pedig a harmadik. Szuper kis dobogó! Kár, hogy most nem tudok ennek nagyon örülni. Na, majd visszanézem felvételről és akkor örülni fogok!

A telefonom végre megcsörrent és izgatottan vettem fel, hiszen végre megtudhattam, hogy mi a helyzet Nicoval…