Egy kórteremben ébredtem fel. Elsőnek a plafont pillantottam
meg. Csend volt, de éreztem, hogy nem vagyok egyedül. Az ágyam szélénél
Sebastian, Viki, Tommi és Kimi állt.
-
Hogy érzed magad? – kérdezte Sebi.
-
Kicsit fáj még a fejem.
-
Mi történt odalent?
-
Laura elkezdett fojtogatni. Persze előtte még
leoltott még egszer Nico miatt.
-
Az a csaj soha nem hagy már békén? – sóhajtott
fel Kimi.
-
Hát, látod, Kimi…
-
Kicsim, annyira sajnálom! – hallottam Nico
hangját. Eddig észre sem vettem, hogy Ő is itt van. Ezek szerint egy kórterembe
tettek minket. Legalább vagy egy pozitív dolog is.
-
Semmi, baj, Nico! Nem tehetsz róla, hogy az exed
ilyen elmebeteg.
-
Hogy lehetne megállítani? – kérdezte Seb.
-
Fogalmam sincs… mindig is eltökélt volt… Amit
egyszer a fejébe vesz, arról nehéz lebeszélni – válaszolta Nico.
-
Fernando merre van?
-
Szerintem éppen Dashaval veszekedik – mondta
Seb.
-
Már megint?
-
Aha… mostanában elég sokat.
-
Most sajnos nem vagyok abban az állapotban, hogy segíthessek nekik.
-
Ezt senki nem várja el tőled – mondta Nico.
-
Tudom, csak mindig én szoktam rendbe hozni
köztük mindent.
-
Igen, tudjuk, de Ők már felnőtt emberek és meg
tudják beszélni a problémáikat.
-
Tudom, Nico, tudom..Csak tudod, néha úgy érzem,
hogy Ők a gyerekek és én vagyok köztük a felnőtt.
-
Elég gyakran ez a helyzet – csóválta a fejét.
-
Csak hogy
most inkább nekem lenne rájuk szükségem…
-
Mi itt vagyunk neked – mosolygott rám.
-
Tudom – mosolyogtam vissza. – Főleg te.
Hát… szépen ért véget ez a meglepetés buli. De legalább Seb
jól érezte magát.Legalábbis remélem.
Niki nővérnek hála, Jeremyt áthozták a mi szobánka, bár a
cuccai a másik teremben maradt, de majd holnap reggel segít Niki átpakolni.
Szegény nagyon segítőkész, valószínűleg abban reménykedik, hogy emiatt majd
Jeremy belezúg.
Az esténk viszonylag nyugisan telt el. Nico elég hamar
elaludt és nekem is sikerült 11 óra körül. Azért hajnali 3 körül felébredtem,
mert zajokat hallottam, de kiderült, hogy csak a szél fújt egy ágat az
ablakhoz. Persze amíg rájöttem, addig majdnem szívinfarktust kaptam ijedtemben.
Reggel 9 körül ébredtem. Nico még aludt. Nem volt szívem
felébreszteni, ezért csak néztem. Annyira édes volt. Nyugodtan aludt, nem
szuszogott. Szabályosan vette a levegőt. Jeremy ugyanez volt pepitában.
Szerencsére ma már semmi jelét nem tapasztaltam annak, hogy
tegnap történt valami velem. Nem szédültem és a nyakammal is minden rendben
volt.
Fél 10 körül aztán végre meghallottam a várt hangot:
-
Jó reggel! – köszöntött mosolyogva. – Hogy
aludtál?
-
Jól. Csak egyszer ébredtem fel éjjel. És te?
-
Én is. Amúgy, minden rendben? Csak mert a
nyakadon egy hatalmas kézlenyomat éktelenkedik.
Na tessék. Ennyit arról, hogy a tegnapnak semmi nyoma.
-
Biztosan a folytogatás maradványai.
-
Igen. Ang… annyira sajnálom!
-
Nem te tehetsz róla… Még mindig ezt tudom
mondani. A barátnőd megőrült. Mást nem tudok rá reagálni.
-
Amint mozgóképes leszek elmegyünk olyan helyre,
ahol nem talál meg minket.
-
Jeremyt meg sem várjuk?
-
De igen. Szerintem őt kicsit előbb ki fogják
majd engedni. Aztán mi hárman elmegyünk hozzánk. Először. Aztán majd nyaralni.
-
És a szüleimhez nem mehetnénk el?
-
De igen. De akkor hozzájuk először. Tudod, ez
logisztikailag jobb.
-
Igen, Nico, ennyit még én is tudok.
Niki nővér meghozta a reggelinket. A szokásos pocsék kórházi
kaja. Na mindegy, legalább lesz valami a gyomromban. Meg egy kis fogyókúra sem
árthat. Niki közben nekiállt áthozni Jeremy holmijait. Bár nem volt neki túl
sok. Nem sokkal később Jeremy is felébredt. A szobában egyébként én voltam
középen, Nico az ablak felől, tőlem jobbra, Jeremy pedig balra, az ajtó felől.
-
Jó reggelt! – köszöntem Jeremynek.
-
Jó reggelt – mosolygott. – Minden oké veled?
-
Persze. Na és veled?
-
Már jobban vagyok. Bár lábra állni még jó ideig
nem fogok. Nico?
-
Fáj az orrom és a fejem. De asszem ez ilyenkor
természetes.
-
Igen, valószínű – válaszoltam. Egyébként Jeremy…
Ugye aki éjjel megy sétálni… - kezdtem bele.
-
Szükségem volt egy kis levegőre…
-
Tudom…
Niki nővér kukucskált be az ajtón.
-
Ang, látogatód van.
-
Ki az?
-
A nevét nem mondta, csak azt, hogy sürgősen
beszélnetek kell.
-
Oké, jöjjön be!
Amikor megpillantottam a jövevényt, a szám mosolyra húzódott
a szívem pedig megtelt melegséggel…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése