23. fejezet - Rachel

-          Rachel! – kiáltottam fel. – Mi járatban erre?

-          Hallottam, hogy mi történt és azonnal jöttem fel hozzád.

-          De kitől és hogyan?

-          Igazából láttam Nico balesetét és biztos voltam benne, hogy aggódsz miatta, ezért feljöttem lelki támasznak. Amikor megtudtam, hogy veled is történt valami, majdnem kiugrott a szívem a helyéről ijedtemben.

Rachel nem szerette a Forma-1-et. Biztos voltam benne, hogy csak azért nézi, mert hátha meglát benne engem. Egyébként Ő a legjobb barátnőm. Hosszú, vörös haja van és zöld szemei. Amióta ismerem, szemüveg mögül szemléli a világot. Körülbelül 10 cm-rel magasabb nálam és néha ezzel piszkálni is szokott (én csak 156 cm vagyok).

-          De aranyos vagy. De nyugi, semmi komoly! Csak pár tenyér nyom.

-          Tenyér nyom? – kerekedett el a szeme.

-          Igen… Nico volt barátnője meg akart fojtani. Tiszta mázlista vagyok, nem igaz?

-          Miért akarna téged Nico exe megfojtani?

-          Egyrészt, mert miattam szakítottak. Legalábbis Ő ezt hiszi. Másrészt mert most Nicoval járok.

-          Komolyan? Mondtam én neked, hogy összepasszoltok. Uhh… elmebeteg ez a csaj, én mondom nektek.

-          Az… Ja.. egyébként, bemutatom neked Nicot! Nico, Ő itt a legjobb barátnőm, Rachel!

-          Nagyon örülök, Rachel! Angel már nagyon sok jót mesélt rólad – mosolygott Nico.

-          Ő pedig itt.. Jeremy. A testvérem. Jeremy, Ő itt Rachel! - mutattam be Őket egymásnak.

Mindketten döbbent képet vágtak. Rachel nyilván azért, mert nem tudta, hogy van egy testvérem, Jeremy pedig.. nos.. több oka is lehetett rá.

-          Neked van egy testvéred?

-          Igen, de ne aggódj! Én is csak pár napja tudtam meg.

Elmeséltem Rachelnek azt, ami anyuék is nekem. Döbbenten hallgatta.

-          Képesek voltak 18 éven keresztül eltitkolni előled, hogy van egy bátyád? Hihetetlen..

-          Nekem mondod? Kiakadtam.. De már sikerült feldolgoznom.

-          És Jeremyvel mi történt, hogy itt van? – kérdezte.

-          Jeremy barátunk szeret esős időben sétálni. Egy ilyen alkalommal sikeresen leesett a lépcsőn és eltörte fél pár kezét és lábát.

-          Gratulálok hozzá..

-          Kösz Rach..

Rach? Becézgeti? Mintha már évek óta ismerné.

-          Hol szálltál meg?

-          Asszem ott ahol ti.

-          Kempi?

-          Igen.

-          Akkor segíthetnél. A holmijainkat ma el kellene vinnünk. És mi nem nagyon tudunk visszamenni értük. Meg persze a számlát is ki kéne fizetni.. Legalábbis a mait, mert az plusz napnak számít..

-          Oké, meglesz. De valakinek akkor is kéne jönnie. Tudod.. nekem nem hiszem, hogy bármit is kiadnának, vagy beengednének másik szobákba.

-          Oké, akkor majd én elmegyek veled. Végülis, én vagyok a legkevésbé veszélyeztetett.

-          Rendben. Akkor öltözz fel és menjünk!

-          Vigyázz magadra, kedves! – kérte Nico.

-          Ne aggódj, vigyázok! Rachel itt lesz velem.

Egyedül a tegnapi ruháim voltak nálam, úgyhogy azokat vettem fel. Amíg átöltöztem, a fiúk elfordultak, bár láttam a szemem sarkából, hogy Nico azért lopva pillantgat felém. A ruháimon éreztem Laura parfümjének az illatát. Azok a „szép” emlékek. Brr… :S

A szállodába érve, elkértem Jeremy szobájának pótkulcsát, mert ugye a kórházban erről teljesen meg is feledkeztek. Természetesen odaadták, mert tudták, hogy egymáshoz tartozunk.

Gyorsan összepakoltam Jeremy holmijait. Nem volt nehéz, hisz szinte semmit nem szedett ki az utazótáskájából. Amikor felemeltem a földről, megpillantottam alatta egy cetlit. Kíváncsian vettem fel és megfordítottam. Az én nevem állt rajta, körülötte szívecskékkel. Oké.. remélem az még akkor készült, amikor nem tudta, hogy testvérek vagyunk. Kiléptem az ajtón. Rachel ott várt rám. Mondtam neki, hogy Jeremy szobája sikeresen kipipálva. Szinte semmit nem szedett elő a táskájából. A mi szobánk már más tészta volt. A konyhában őskáosz volt. Se elmosogatva nem volt, se lepakolva az asztalról. Na jó, akkor kezdjünk neki. Rachel bevállalta  a mosogatást és a pakolást, addig én a ruháinkat hajtogattam bele a bőröndjeinkbe és minden más dolgainkat kapargattam az össze a szoba különböző részeiből. Ez nagyjából 1 órát vett igénybe.

Ezután már csak az volt hátra, hogy ezt a rengeteg holmit eljuttassuk a kórházba. Bezártuk a szobát, leadtuk a kulcsokat, aztán fogtunk egy taxit, hogy visszamehessünk a szállodába. Legalábbis akartunk fogni, de hirtelen felbukkant Seb, elterelve a figyelmünket a taxiról.

-          Sziasztok! – köszönt mosolyogva. – Kit tisztelhetek a bájos hölgyben?

-          Seb, Ő itt Rachel! – válaszoltam Rach helyett. – Hallotta, hogy mi történt Nicoval, ezért feljött meglátogatni.

-          Nagyon örülök, Rachel – Seb szeme vidáman csillogott. – Esetleg, segíthetek valamiben a hölgyeknek?

-          Hát, jól jönne egy fuvar a kórházba. Persze csak ha ráérsz és nem gond..

-          Hát persze, hogy ráérek. Üljetek csak be.

Seb bepakolta a csomagokat a csomagtartóba, majd beült a sofőrüléshez. Mi a hátsó ülésre rendezkedtünk be. Egyikünk sem akart a másik nélkül lenni, az anyósülésen. Az út rövid ideig tartott, egyrészt mert nem volt annyira messze a kórház, másrészt mert Seb száguldott. Na igen, a Forma-1-es pilóták már csak ilyenek. Mindent versenypályának néznek.

Seb segített felvinni a táskákat az immáron Jeremyvel és Nicoval közös szobánkba. Amikor végzett, elköszönt és el is ment. Mosolyogva néztem utána. Úgy éreztem, hogy nála rendesebb srácot nem nagyon találnék. Persze Nico, Jeremy és még pár emberke kivételével.

-          Mindent elhoztatok? – kérdezte Nico.

-          Persze és rendet is raktunk. Elég nagy volt nálunk a káosz.

-          Tudom. De mint látod, nem vagyok abban az állapotban, hogy pakolásszak.

-          Igen, tudom. Áú!

-          Mi a baj? – nézett aggodalmasan.

-          Fáj a fejem.

-          Nem tett neked jót ez a pár másodperces oxigénhiány.

-          Hát nem. De senkinek sem tett volna jót.

-          Pihenj le! – tanácsolta Rachel.

-          És veled mi lesz?

-          Holnap haza megyek.

-          Hiszen még csak most jöttél.

-          Tudom… de sok dolgom van még. Idén nyáron is dolgozok. De miután meghallottam, hogy mi történt, nem érdekelt, a munka, csak az, hogy minden rendben van-e veletek.

-          Te vagy a világ legjobb barátnője! – ujjongtam. Rachel meg se bírt szólalni. De azt hiszem ez inkább azért történt, mert Jeremy elég átható tekintettel nézett rá.

-          Jobb lesz ha most megyek – törte meg végül a csendet. – Pihennetek kell.

-          Maradj még! Folyton fiúkkal vagyok körülvéve! Kell a lánytársaság!

-          Na jó, maradok még egy kicsit.

A végén az sült ki ebből a „maradok még egy kicsit” dologból, hogy Rachel 7-kor hagyta el az épületet. Jeremy hirtelen kérdő módba kapcsolt.

-          Hé, Ang! Rachel hány éves?

-          Annyi mint én, csak Ő decemberi.

-          És van barátja?

-          Nem tudok róla  - mosolyodtam el.

-          És milyen srácok jönnek be neki?

-          Hát… Azt hiszem nála nem számít annyira a kinézet, de a belső viszont nagyon fontos neki.

-          Ezt kifejtenéd bővebben?

-          Légy udvarias, kedves, türelmes, ne siettess nála semmit! Ez a lényeg, nagyjából. Meg persze az sem hátrány, ha jóképű vagy. De mondom ez nem olyan fontos.

-          Hmm…

-          Az utolsó megvan benned.

-          Kösz..

-          És kedves is vagy..

-          Nem nézed ki belőlem az udvariasságot és a türelmet?

-          Hát.. Tudod azért elég sokáig nem találkoztunk. Nem együtt nőttünk fel, nem tudom, hogy milyen emberré váltál.

-          Hidd el, hogy Jer nagyon rendes srác! – kelt Nico barátja védelmére.

-          Elhiszem, de Rachelnek tényleg egy nagyon korrekt srác kell.

-          Szeretem a kihívásokat – vigyorodott el Jeremy.

-          Ha lehetne, akkor ne úgy kezeld, mint egy csontot, amiért a többi kutyával kell megküzdened!! – hívtam fel a figyelmét.

-          Ang! Kérlek, bízz bennem!

-          Bizonyíts, Jeremy, bizonyíts!

-          Igyekszem, hugi! Ha bármiféleképpen megbántom Rachelt, nyugodtan kinyírhatsz!

-          Szerintem arra nem lesz szükség, de azért szavadon foglak!

-          Csak nyugodtan – nézett rám komolyan.

-          Nico, keresnek! Sajnálom, nem tudtam megállítani! - Niki nővér lépett a terembe.

Már előre tudtuk, hogy kiről van szó... Félve vártam, hogy Laura belépjen a kórterembe. Attól féltem, hogy annyival, hogy sikerült kórházba juttatnia, még nem volt megelégedve. Hiába voltak itt a fiúk és Niki nővér.. Valahogy úgy éreztem, hogy még Ők sem fogják tudni megállítani…