13. rész - Ez most mire volt jó?

-          Ne menj el, maradj itt!

-          Nem tehetem, sajnálom…

-          Szeretlek.

-          Tudom, de el kell mennem, hogy mindkettőtöknek jobb legyen.

-          Nem engedem, én nem tudok nélküled élni.

-          Dehogynem, hidd el egy hét múlva már azt sem fogod tudni, hogy ki vagyok.

-          Ez nem igaz, örökké emlékezni fogok rád.

-          Kérlek, ne nehezítsd meg az elválást!

-          Ez már így is, úgy is nehéz, ezen már nincs mit nehezíteni.

-          Akkor mindegy. Indul a gépem, mennem kell.

-          Ne! Könyörgöm!

-          Nézd! Nem akarok itt ragadni, ezért ha megbocsájtasz..

-          Szeretlek. – ismételte még egyszer, majd megcsókolt.

Georginának és Bree-nek elkerekedtek a szemei, nem tudták hová tenni a dolgot.

-          Hoppá…

-          Azt a mindenit…

-          Elég. – toltam el magamtól.

-          Te nem élvezted?

-          Nem. – hazudtam.

-          Angie, mennünk kell! – figyelmeztetett Georgina!

-          Itt marad.

-          Nem, nem maradok itt.

-          Na gyere csajszi, gyere! – Hívott már Bree is.

-          A soha viszont nem látásra…

Végre felszállhattunk a repülőre. Azt hittem, hogy ez a srác soha nem enged el. És ami a legszörnyűbb: láttam a fájdalmat a gyönyörű szemeiben, mely szemeknél gyönyörűbbet még életemben nem láttam. És láttam benne a szerelmet is, ami őszinte volt. Könnybe lábadt a szemem…nem akartam, hogy észrevegyék, ezért feltettem a napszemüvegemet.

-          Angie! Nem is süt a nap.

-          Még nem, de majd ha leszállunk sütni fog.

-          Hol van az még…

Egész repülőút alatt kattogott az agyam.  De legalább a csajok nem vették észre, hogy sírok.

Amikor leszálltunk, nagyon megkönnyebbültem, ugyanis tényleg sütött a nap Magyarországon.

-          Bree! Úgy örülök, hogy találkoztunk és sajnálom, hogy nem beszéltünk sokat.

-          Ugyan már, nem te tehetsz róla. Remélem, még találkozunk.

-          Én is.

-          Georgina, vigyázz nagyon erre a lányra!

-          Igyekszem.:)

-          Sziasztok! – köszönt el és azzal el is ment.

-          Hová siethet ennyire?

-          Nem tudom, talán megy a busza.

-          Megeshet.

Lassan a mi buszunk és megérkezett és végre indultunk haza. Persze értem még be kellett jönni a városba, de onnan már nem volt nagy a távolság a falumig.:)

-          Na, milyen volt? – kérdezte anyu kíváncsian.

-          Nagyon jó volt.:) De ha nem haragszol, most lefekszem, holnap majd mesélek. Szép Álmokat!

-          Neked is kicsim!:)

Másnap reggel arra keltem, hogy 50 üzenet van a telefonom, nem viccelek. És vajon ki küldte őket?  Hát persze hogy Sebastian. Az egyikben ez állt:

-          „Tegnap a repülőtéren nem úgy éreztem, mintha nem szeretnél. Kérlek válaszolj! Legalább csak annyit mondj, hogy épségben hazaértél-e! Szeretlek. Seb. ♥”