20. rész - Szellemek nem...LÉTEZNEK

-          Seb, mondd, hogy ez nem igaz!

-          Sajnálom..

Nem láttál még embert úgy sírni, ahogy én sírtam akkor. Patakokban folytak a könnyeim, mindenem remegett, nem tudtam senki másra gondolni, csak rá. Miért vették el tőlünk? Miért? Olyan fiatal volt még, előtte állt az egész élet, erre ez a hülye baleset elveszi tőlem. Ha megtalálom a másik sofőrt, kiherélem az biztos.

-          Tudom, hogy ez sovány vigasz, de én itt vagyok neked.

-          Ha valami bajod lesz neked is…te Seb…meg ne merj meghalni..

-          Szegény gyerek…:(

-          Seb, többet el nem engedlek sehová.

-          Ne csináld már ezt.

-          Mikor lesz a temetés?

-          Nem tudom, még nem beszéltem a szüleivel, de nemsokára felhívom majd őket. Addig is hazaviszlek.

-          Nem Seb, én veled akarok maradni!

-          Kérlek, pihenned kell, sokat. Majd hívlak, ha megvan az időpont.

-          Rendben.

Egész úton csend volt. Túlságosan haragudtam ahhoz Sebre, hogy bármit is mondhassak neki, neki pedig bűntudata volt, amiért nem tud velem maradni. Hirtelen kiugrott elénk egy őzgida.  Nagyon megrémültem, de Seb tudta, hogy hogyan kezelje a helyzetet, így mi is megúsztuk ép bőrrel, és az őzgida is. Igaz, őkelme visszafordult, de szerencsére Sebnek jók a reflexei – még szerencse, hisz forma-1-es pilóta-  így még időben újra le tudott fékezni.

-          Na, mi a helyzet fiatalok?

-          Tommi meghalt…

-          Sajnálom…

-          Pihennie kell! Ne engedje, hogy bármi hülyeséget csináljon és csak aludjon.

-          Rendben, így lesz. Köszönöm, hogy hazahoztad Seb.

-          Nincs mit. Sajnálom, hogy nem tudok vele itt maradni, de szólít a kötelesség és Tommi szüleivel is beszélnem kéne még.

-          Semmi gond, Seb. Megértelek.

-          Akkor…viszlát.

-          Szia Seb, nagyon vigyázz magadra!

Anyu szépen lefektetett aludni és a lelkemre kötötte, hogy fel ne keljek, csak aludjak. És én - mivel jobb ötletem nem volt – hallgattam rá és lefeküdtem.

Megcsörrent a telefonom. El se hittem, hogy ki keresett, talán valamelyik családtagja volt az. Igen, biztosan. A halottak nem beszélnek. De mire felvettem volna elhallgatott. Vagy jönne a szellemek?:O Te jó ég.:O Félek.. Nevetést hallottam, de nem volt itt senki…

-          Anyu, te nevettél?

-          Nem, miért?

-          Hallottam valakit nevetni.

-          Pedig kettőnkön kívül már csak a kutya van itthon.

Na jól van, kezdek megőrülni. Hangokat hallok, halottak nevét látom a kijelzőmön, mi jöhet még? Meg fogok őrülni…

Sikerült elaludnom. Csak…átéltem életem legrosszabb rémálmát. Tommi szelleme életrekelt és megölt mindenkit, akit szeretek, különösképpen Sebet. Nem..ez nem lehet. Felriadtam…nagyon meg voltam rémülve…nagyon féltem.

-          Anyaaaaaa! – zokogásban törtem ki.

-          Mi a baj? Mi történt?

-          Nagyon rosszat álmodtam. Úgy örülök, hogy itt vagy.

-          Mit álmodtál?

-          Nem akarod tudni…

-          Rendben.

A telefonom újra megcsörrent és ezúttal is Tommi keresett…